Azóta már hosszú hónapok teltek el, és lám, élek, virulok, nem haltam éhen, nem ütött el egy metró sem, amin én sem győzök csodálkozni. Persze voltak nehéz pillanatok. Emlékszem az első két hétben nem telt el úgy este, hogy ne sírva, Nudliból a szuszt is kiölelve merültem volna álomba azzal a kézenfekvő kérdéssel a fejemben, hogy “Cissza, te mégis hogy képzelted ezt?”. Itt vagyok a világ legnépesebb városában és mégis magányosnak éreztem magam. Pedig itt volt nekem Apu is, de hát ő nem ért rá egész nap a 20 éves lányát pesztrálni.
Az első napokban szó szerint rámtelepedett reggelente a rettegés és a víz kivert, mikor elindultam az egyetemre, ahol kérem szépen pszichológiát hallgatok. Sajnos olyan tárgyat nem tanítanak, ami a “Hogyan jussunk el baj nélkül az egyetemre” problémakört feszegeti, ezért hamar szomorúan tudomásul kellett vennem, hogy itt csak bizony magamra, egy metrós térképre és max Nudli híres szimatára támaszkodhatok, akit nem mulasztottam el magammal vinni. Hát persze! Inkább ketten tévedjünk el, mint egyedül! Mindig ezt az elvet vallottam. Főleg miután szembesültem vele, hogy a japcsik nem túl kommunikatív természetűek, viszont annál kíváncsiabbak. A Big Brother semmi sem ahhoz képest, amilyen figyelmet én éreztem (és nem élveztem), mikor teszem azt a metrón egyensúlyoztam. Míg Európában és az USA-ban hódít a Távol-Kelet fanatizmus, addig Japánban ez pont fordítva van: nekik mi vagyunk az örök szépségideál. Valaki minél világosabb tónusokkal rendelkezik, annál szebb. Az én aranyszőke hajkoronámmal, zöld szemeimmel és hófehérkés bőrömmel akkor sem néznének meg jobban, ha egy cintányéros kismajomidomár lennék, aki kalapban gyűjtögeti a pénzt. Mondanám, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Biztos így van 🙂 Nekem eddig még nem sikerült, inkább csak megszoktam.
Októberben, egy véletlennek köszönhetően ismertem meg a barátomat, Danit, akivel januárban már össze is cuccoltunk és azóta szuper hármasfogatot alkotunk mi így trióban: a pilóta Dani, a pszichológuspalánta Cisszi, és a dakszli Nudli. Ki gondolta volna, hogy a szőke herceg pont Japánban vár? 🙂
A fél év alatt, amióta itt vagyok rengeteget tanultam: önállóbb lettem, fejlődött gasztronómiai tudásom, már egészen jól kiismerem magam a világ legbonyolultabb metróhálózatán, lökdösődtem Shibuyában, kutyás létemre beszereztem néhány szerencsét varázsoló elmaradhatatlan integető macskaszobrocskát a lakásba, megszerettem a tintahalat, már egyre ügyesebben “ektivitizek” és próbálom megérteni a gyakran nulla angoltudással rendelekző benszülötteket. De még rengeteg a felfedeznivaló. Ez a kis blog, az én saját virtuális naplóm pedig erről fog szólni, az én tokió mindennapjaimról, ahogyan én látom a dolgokat 🙂 Igyekszem minél élvezhetőbben bemutatni A várost (nagybetűvel) és Japánt annak, aki kíváncsi rá 🙂
Első szuszra legyen elég ennyi, este jövök! 🙂 Dewa mata!
Mert minden történet elkezdődik valahol…
2011 március 10. | Szerző: Narcissza
Azóta már hosszú hónapok teltek el, és lám, élek, virulok, nem haltam éhen, nem ütött el egy metró sem, amin én sem győzök csodálkozni. Persze voltak nehéz pillanatok. Emlékszem az első két hétben nem telt el úgy este, hogy ne sírva, Nudliból a szuszt is kiölelve merültem volna álomba azzal a kézenfekvő kérdéssel a fejemben, hogy “Cissza, te mégis hogy képzelted ezt?”. Itt vagyok a világ legnépesebb városában és mégis magányosnak éreztem magam. Pedig itt volt nekem Apu is, de hát ő nem ért rá egész nap a 20 éves lányát pesztrálni.
Az első napokban szó szerint rámtelepedett reggelente a rettegés és a víz kivert, mikor elindultam az egyetemre, ahol kérem szépen pszichológiát hallgatok. Sajnos olyan tárgyat nem tanítanak, ami a “Hogyan jussunk el baj nélkül az egyetemre” problémakört feszegeti, ezért hamar szomorúan tudomásul kellett vennem, hogy itt csak bizony magamra, egy metrós térképre és max Nudli híres szimatára támaszkodhatok, akit nem mulasztottam el magammal vinni. Hát persze! Inkább ketten tévedjünk el, mint egyedül! Mindig ezt az elvet vallottam. Főleg miután szembesültem vele, hogy a japcsik nem túl kommunikatív természetűek, viszont annál kíváncsiabbak. A Big Brother semmi sem ahhoz képest, amilyen figyelmet én éreztem (és nem élveztem), mikor teszem azt a metrón egyensúlyoztam. Míg Európában és az USA-ban hódít a Távol-Kelet fanatizmus, addig Japánban ez pont fordítva van: nekik mi vagyunk az örök szépségideál. Valaki minél világosabb tónusokkal rendelkezik, annál szebb. Az én aranyszőke hajkoronámmal, zöld szemeimmel és hófehérkés bőrömmel akkor sem néznének meg jobban, ha egy cintányéros kismajomidomár lennék, aki kalapban gyűjtögeti a pénzt. Mondanám, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Biztos így van 🙂 Nekem eddig még nem sikerült, inkább csak megszoktam.
Októberben, egy véletlennek köszönhetően ismertem meg a barátomat, Danit, akivel januárban már össze is cuccoltunk és azóta szuper hármasfogatot alkotunk mi így trióban: a pilóta Dani, a pszichológuspalánta Cisszi, és a dakszli Nudli. Ki gondolta volna, hogy a szőke herceg pont Japánban vár? 🙂
A fél év alatt, amióta itt vagyok rengeteget tanultam: önállóbb lettem, fejlődött gasztronómiai tudásom, már egészen jól kiismerem magam a világ legbonyolultabb metróhálózatán, lökdösődtem Shibuyában, kutyás létemre beszereztem néhány szerencsét varázsoló elmaradhatatlan integető macskaszobrocskát a lakásba, megszerettem a tintahalat, már egyre ügyesebben “ektivitizek” és próbálom megérteni a gyakran nulla angoltudással rendelekző benszülötteket. De még rengeteg a felfedeznivaló. Ez a kis blog, az én saját virtuális naplóm pedig erről fog szólni, az én tokió mindennapjaimról, ahogyan én látom a dolgokat 🙂 Igyekszem minél élvezhetőbben bemutatni A várost (nagybetűvel) és Japánt annak, aki kíváncsi rá 🙂
Első szuszra legyen elég ennyi, este jövök! 🙂 Dewa mata!
Narcissza.
2011. március 11, 6:01
Oldal ajánlása emailben
X